Lehet, hogy túl öreg vagyok. Innen a nosztalgia. „Rajtuk” nőttem fel: Antonioni és Bergman.
Egy napon mentek el az örök kameravilágba.

A legnagyobbak közül, kettő. Betűrendben írtam, rangsorolni nem lehetne őket. Mások voltak. A foglalkozása: riporter-t a kígyótojással összehasonlitani, vagy a Zabriskie Pointot a jelenetek egy házasságból – teljességgel lehetetlen.

Szimbólum az, hogy egy napon? Akkor is, ha mindketten saját „szülőföldjükön” végül is, Rómában és Fårö-ban távoztak. Pedig rengeteget alkottak külhonban, a „film hazájában” az USA-ban.

Lenne bőségesen „puskaanyagom” bármelyikükről, akár mindkettejükről írni. Azt megteszik mások. Én csak saját élményekből: emlékszem, amikor annak idején kemény tíz forinttal „vesztegettem meg” a jegykezelőnénit, hogy ajtózárás után beengedjen a filmmúzeumba – az volt akkoriban a „kúltúra filmszínház” – barátnőmmel, hogy a lépcsőre kuporodva megnézzünk egy-egy „ilyen” filmet. Mert normál jegy már nem volt a pénztárban!

Szimbólum, hogy ennyire egyszerre hagytak itt minket?
Nem lesz már FILM többé?

Van még rajtam kívül valaki itt, aki szerette őket?