Én a /etc/ld.so.conf-ba felvenném a /usr/local/lib-et, és utána indítanék egy ldconfig-ot.

Kivéve, ha újabb rendszerről van szó. Ekkor az

# echo „/usr/local/lib” > /etc/ld.so.conf.d/local.conf
# ldconfig

a megoldás.

Öööö, ez nem úgy működik, hogy a /etc/ld.so.conf-ban lehet include-olni is?
Itt egy 2004-es patch:
http://www.ecos.sourceware.org/ml/binutils/2004-10/msg00042.html

Persze lehet, hogy a „disztró-szabványos” megoldás a tied, de szvsz az enyém is működik, és az mindig működik.

„Nagyon jól néz ki az Office2007 ikon a jobb felső sarokban ^^ éljen a linux.” – használd a Themis „kinézet”-et, ott nincsen 😉

Lehet, de szerintem rossz ötlet az öreg motoros (old school) dolgokat keverni az új hullámmal (new wave). 🙂
A fenti két módszer közül azt erősen ajánlott alkalmazni, ami a rendszer alapértelmezése.

„Persze lehet, hogy a „disztró-szabványos” megoldás a tied, de szvsz az enyém is működik, és az mindig működik.”
Hogy én is igazoljam önmagam , a Linux egyik rettentően nagy hátránya a túl nagy szabadság. Így szabadon anyira átláthatatlanná lehet tenni a konfigolást (ez esetben nem számottevően zavaró), hogy utána egy hibakeresés többszörös idővel jár, mint ha csak egy stílus vagy irányzat alapján van a rendszer konfigolva. Láttam már ilyet sajnos.