„Amúgy amennyire én tudom az ogg azért nem terjedt el, mert a legjátszáshoz lebegőpontos műveletekre van szükség, ez pedig az egyszerűbb MP3-mas lejátszók hardverének utópia.”
Nem tudom, hogy hogy működnek az mp3 lejáccók (mivel már minden sz@r videot is lejátszanak az eszközök ez nem szempont), de a lebegőpontos műveletekhez nem kell lebegőpontos regiszter. Van egy számom 0-100-ig, akkor az 50-et tök mindegy, hogy 0,5-nek, vagy 50-nek nevezem…, de nevezhetem 0,25-nek is. Más kérdés, hogy ez az emulálás időt vesz igénybe.
Nem, ez csupán marketing kérdése… az mp3-ba nyomták bele a pénzt nem másba.
Megjegyzem az összes lineáris tárolású formátum, – a természetnek való ellentmondása miatt – eleve baromság., parasztvakítás és miegyébb.
– Tudjuk, hogy a fülünk úgy, hall, hogy a kisebb (egy határig) hangnyomású zajok között könnyebben tesz különbséget mint a nagyok között, ezért számolunk a bűvös 10 hatványaival, vagy logaritmussal a másik irányban.
– Tudjuk, hogy az alacsonyabb és a magasabb frekvenciákat halkabnak érzékeljük.
– Tudjuk, hogy egyes frekvenciák között könnyebben teszünk különbséget, mint mások között.
Ezek után hogyan tárolunk? Mindenből egyformát. Így, ahol „sűrűbben” hallunk, ott nem kapunk infót, ahol meg „ritkán”, ott meg olyat, amit nem hallunk. Aztán csoda, hogy óriásiak az állományok, és így is sz@rok? Na erre mit csinálunk? Veszteségesen tömörítünk.
A kép dettó erről szól. Pirosból 10-20 akárhány ezret látunk, zöldből meg 10-20 milliót. Mi a megoldás? Pirosból is, meg zöldből is vágjunk a pofánkba 1 milliót, oszt jó van.

Az adatok csak hasraütésszerűek voltak, egyébként meg emberenként és az életkorral erősen változnak.

Anno volt valami cikk az Ogg Vorbisról még régen hogy a srác aki kifejlesztette mit beletett hogy csináljon egy jó formátumot, még a házassága is ráment a dologra de nem igazán terjedt el a formátum, ha jól emlékszem ott olvastam erről a lebegőpontos dologról. Az mp3-mat a legegyszerűbb esetben erre a célra kifejlesztett IC játssza le ami belül valószínűleg valami nagyon primitív, ROM-mal egybegyógyított előre programozott mikrovezérlőt takar, márpedig ezek közül az egyszerűbbek tényleg elég fapadosak tudnak lenni programozás szempontjából. A fapados pedig 8 vagy esetleg 4 biteset jelent. Az ilyenekkel pedig elég nehéz lebegőpontosdit játszani, főleg gyorsan. Anno a 8 bites procik korában a lebegőpontos számok kezelése nem volt egy egyszerű, és pláne gyors művelet.
Bár persze megoldani sok mindent meg lehet, őszintén szólva én nem ismerem az ogg mögött lévő algoritmusokat. Szvsz a gyártók azért ha tudtak volna biztosan szabadulnak az MP3-tól, egyrészt a licenszdíj, másrészt a nem egészen tisztázott jogi helyzet miatt (még a M$ is megszívta, pedig ő fizetett mint a katonatiszt, kérdés ki a tulaj).

Szakmám és munkám szerint is hangtechnikus volnék.
Már a suliban is röhögtünk azon, hogy az MP3 egy jól elkészített komolyzenei felvételt alig tudott betömöríteni, ugyanis abban nincsenek „elfedések”, illetve fázisproblémák, no és persze a sztereokép is rendben van.
S mivel az MP3 úgy működik, hogy kiszedegeti azokat frekiket azokon a részeken, ahol ezekkel gáz van (azaz nem hallod, mert az agyad másra figyel, vagy épp nem is hallhatod, mert nem jön ki a felvételből), így egy ilyen jó felvételt maximum 30%-al tudott elrontani a kódoló (wav-hoz képest 30%).
Ilyen formán el lehet képzelni, hogy az emberek többsége milyen kiherélt zenéket hallgat. Nekem komolyan bántja a fülemet, mikor egy „CD minőségnek” nevezett (a kódolók nagy része így nevezi a 128 kbps tömörítési értéket) MP3-at kell meghallgatnom.

Az ogg tényleg lényegesen jobb minőséget képes produkálni, bár megjegyzem, továbbra is a tömörítetlen, vagy veszteségmentes tömörítést preferálnám, ha enyém volna az Isten winyója is. 🙂

„Az ogg tényleg lényegesen jobb minőséget képes produkálni, bármegjegyzem, továbbra is a tömörítetlen, vagy veszteségmentes tömörítéstpreferálnám, ha enyém volna az Isten winyója is. „
A gép előtt ülve kénytelen engedni az elvárásokból az ember. 🙂 Főleg rockzenét hallgatok, ritkábban klasszikust. Az az egyik baj, hogy amikor belelovallom magam egy album kompletté tételébe, hiába keresem ogg, vagy vorbis formátumban, 95%-ban mp3. Egy már minőséginek mondható, mondjuk Sennheiser fülhallgatóval, kellemes háttérzenét biztosít a jól beállított mp3 is. Találkoztam már 128-as tömörítéssel ezen belül, ami jobban szólt, mint a tömörítetlen változat. A saját CD-imet nyilván ogg-ként használom, már ha egyáltalán felrakom a gépre, mivel nem sok értelme van. Igazi zenehallgatási élményt amúgy is a professzionális Hi-fi ad, azon belül például a jó öreg analóg hanglemez. Hasonló a hang világában ez a tömörítés ügy, mint régebben a pocket kamerával készült fényképek: kinagyítva már szétesnek.

„MP3-tól, egyrészt a licenszdíj, másrészt a nem egészen tisztázott jogi helyzet miatt”
Semmi nem tisztázott jogi helyzet nincsen…
– Ha bárki kitalál valamit és az ms leszabadalmaztatja, akkor az az ms-é.
– Ha bárki más – jelen esetben a FH intézet – kitalál valamit és azt leszabadalmaztatja, akkor az tisztázatlan…
Semmi másról nem szól a helyzet. 🙂