Azok „eltûntek”, költõi kérdés, hogy mi lett velük (elméletileg a tündék hazájába hajóztak, és ott nem lehet meghalni {vagymi, rég olvastam/láttam}). De hogy ez nem a Gyûrûk úrában, hanem a Gyûrûk Urában volt, az viszont biztos 🙂
Olvasd el a könyvet, sokkal jobb, mint a film.

Lélek fájdalmát
Hogy lehet eltűrni?
Gonoszság hatalmát
Hogy lehet kerülni?

Miért rossz az velünk,
Kiért életünk adnánk?
Miért jobb az neki,
Hogy nem hallom szavát?

Csak szenvedek, szenvedek,
Tűröm az életet…
Emberek! Emberek!
Így meddig élhetek?!?!

Címet még nem adtam neki…

[align=center]Az ismeretlen[/align]

Kint sűrűn zuhog az eső, idebent dohszag. Lassan borom végére érek. Indulni kéne. De ki az a bolond, aki ilyen időben elindul haza? Az órák csendben éjfélre állnak. A lágy gyertyafény függönyét hirtelen egy villám hasítja szét, éppen úgy, mint a réveteg csendet egy nagy toronyóra zúgása, zendülése. Kísérteties árny suhan végig az úton… ki tudja honnan, s ki tudja, hová… csak ő maga. Kabátomat magamra öltve lépek ki az utcára. A reves eső kesernyés bűze az arcomba csap. Lépek néhányat, s az élet mulandóságán gondolkodom. Elszáll, elmúlik, mint az eső reggelre, hírmondója sem marad. Hirtelen nyilallik belém az élet, teljes súlyával. Én itt maradhatok a templom lábánál, s reggel majd a szolga hívja az ügyeletes csendőrt, aki megállapítja, hogy egy névtelen senki, egy egyszerű munkásember voltam csak, éltem, meghaltam, testemet egy jelöletlen sírba teszik.
Ezen gondolatok cikáznak fejemben, mint az előbbi villám az éjjeli égen. Befordulok egy sarkon. Fekete ballonkabát, puha kalap, elegáns sál. A szívemben – érzem – egy kés hideg pengéje matat. A vérem szertefröccsen a járdán. Majd az eső lemossa. Idegen gyilkosom csak néz rám, s hangtalan kacaját visszhangozza szétszakadó fejem. A járdán apró vérfoltokat hagyva vonszolom magam előre, míg tart az erőm. Még egy lépés, majd még egy… az eső elnyomja testem földre hulló dobaját. Keservemben kezemmel húzom magam előrébb, míg erőm végleg elhagy. Valaki hátamra fordít, vagy talán én voltam, s abban a pillanatban látom meg, hogy a templom lábánál vagyok. Reggel a szolga hívja az ügyeletes csendőrt, aki megállapítja, hogy egy névtelen senki, egy egyszerű munkásember voltam csak, éltem, meghaltam, testemet egy jelöletlen sírba teszik.